1. Tizennégy évvel később Barnabás kíséretében újból felmentem Jeruzsálembe, és magammal vittem Tituszt is.
2. Azért indultam el, mert Isten mutatta, hogy így kell tennem. Ez alkalommal külön a vezetőknek mondtam el azt az örömhírt, amelyet a nem zsidóknak hirdetek. Azt akartam elérni, hogy ezek a vezetők fogadják el, amit tanítok, hogy eddigi és mostani munkám kárba ne vesszen.
3. És bár a velem levő Titusz görög származású volt, mégsem kényszerítették arra, hogy körülmetélkedjen.
4. Szükséges volt, hogy szóljak ezekről a kérdésekről, mivel néhányan befurakodtak közénk, akik magukat a testvéreinknek mutatták. Ezek alattomos szándékkal ki akarták kémlelni azt a szabadságot, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk, hogy szolgává tegyenek bennünket.
5. Mi azonban egy pillanatra sem léptünk vissza, és semmiben sem adtunk igazat nekik, hogy az örömhír igazságát megőrizzük számotokra.
6. A tekintélyes vezetők semmiben sem változtatták meg tanításomat. Nem törődök vele, hogy tekintélyesek, vagy nem, hiszen Isten előtt mindenki egyforma.
7. Sőt, belátták, hogy Isten nekem különleges feladatot adott: azt, hogy a nem zsidó népeknek hirdessem az örömhírt, ugyanúgy, ahogy Péter tette ezt a zsidók között.
8. Mert Isten, akitől az erőt kaptuk, Pétert a zsidók közé küldte apostolnak, engem viszont a nem zsidó népek közé küldött apostolnak.