27. Már a tizennegyedik éjszakát töltöttük az Adriai-tengeren, egyre csak hánykolódva, céltalanul. Éjfél körül a matrózok gyanították, hogy valamilyen szárazföld van a közelben.
28. Megmérték a víz mélységét, és látták, hogy körülbelül harminchét méter. Kis idő múlva újra megmérték, és ekkor már csak huszonnyolc méter volt.
29. Mivel attól féltek, hogy a sziklás parton zátonyra futunk, a matrózok négy horgonyt vetettek ki a hajó hátsó részéből, majd imádkoztak, hogy jöjjön a reggel.
30. Azután leeresztették a tengerre a mentőcsónakot. Úgy tettek, mintha a hajó orrából akarnák a horgonyt kivetni, de igazában el akartak szökni a hajóról.
31. Pál figyelmeztette a századost és a többi katonákat: „Ha a matrózok nem maradnak a hajón, nem menekülhettek meg.”
32. Ezért a katonák elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy a vízbe essen.
33. Mielőtt hajnalodni kezdett, Pál biztatott mindenkit, hogy egyen valamit. Azt mondta: „Ez már a tizennegyedik nap, hogy éhesen várakoztok, és semmit nem esztek.
34. Most kérlek benneteket, egyetek valamit, mert ez is kell az életben maradáshoz. Mind meg fogunk menekülni, senkinek nem vész el még egy hajszála sem.”
35. Miután ezt mondta, kenyeret vett elő, és mindannyiuk előtt hálát adott Istennek, azután megtörte, és enni kezdett.
36. Ekkor mindenki felbátorodott, és evett.
37. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón.
38. Miután eleget ettünk, a tengerbe szórtuk a gabonát, hogy ezzel is könnyítsünk a hajón.
39. Amikor megvirradt, a matrózok látták a partot, de nem tudták, hová jutottunk. Észrevettek egy homokos öblöt, és elhatározták, hogy ha lehet, itt viszik partra a hajót.