28. Az asszony ezt mondta: Uram, talán én kértem fiút? Nem azt mondtam, hogy ne hitegess engem?!
29. Akkor Elizeus így szólt Géhazihoz: Övezd fel a derekadat, vedd kezedbe a botomat, és indulj! Ha valakivel találkozol, ne köszönj neki, és ha neked köszönnek, ne válaszolj! Tedd a botomat a fiú arcára!
30. De a fiú anyja így szólt: Az élő Úrra és az életemre mondom, hogy nem hagylak itt! Elindult tehát Elizeus, és ment az asszony után.
31. Géhazi már előttük odaért, és a botot a fiú arcára tette, de az nem szólt, és nem mutatott életjelet. Visszatért tehát Elizeushoz, és jelentette neki, hogy nem ébredt fel a fiú.
32. Ekkor Elizeus bement a házba, ahol a fiú holtan feküdt az ágyán.
33. Bement, bezárta kettőjük mögött az ajtót, és imádkozott az Úrhoz.
34. Majd fellépett az ágyra, ráfeküdt a gyermekre, és rátette száját a szájára, szemét a szemére, tenyerét a tenyerére. Ahogy így ráhajolt, fölmelegedett a gyermek teste.
35. Azután egy darabig föl-alá járkált a házban, majd ismét odalépett, és ráhajolt. Ekkor a fiú tüsszentett hétszer egymás után, és felnyitotta a szemét.